Reggel elmagyaráztam az ügyfelemnek, hogy a projektünk első fázisa véget ért, és a második fázis előkészületei nyolc órát fognak igénybevenni, szóval úgy készüljön, hogy az majd holnap kezdődik.

Két órával később azért csak rákérdezet, hogy szóval akkor most ugye kezdhetjük a második fázist, és őszintén meglepődött, amikor azt mondtam, hogy nem.

Tegnap munka után ismét elmentünk vacsorázni a Wheatsheaf Pubba. Amióta levették a chillit az étlapról, nem találom a helyem. Szerencsére Blue Moon még mindig van, nem is tudom, mit csinálnék, ha már a kedvenc söröm se lenne.

Kínomban végül caesar salátát rendeltem, és lelki szemeim előtt már lebegtek is a parmezánreszelékek és a ropogós kenyérkockák. Persze a szakács megint csak kreatív volt, és sajt helyett szottyadt haldarabokkal szórta meg a salátát. Az öntetben meg olívaolajtól átázott krutonok úszkáltak szomorúan.

Nem utálom én egyébként a szardíniát, de ha azt akartam volna enni, biztos nem caesart rendeltem volna. Szóval miután szépen körberakosgattam őket a tányér szélén, mint egy sormintát, rá kellett jöjjek, hogy ez rajtam nem fog segíteni, mert még a pirított bacon is halízű volt. Az is mit keres a salátában egyébként?

John is cipőtalpat kapott burger helyett, úgyhogy van egy olyan gyanúm, hogy ez a szakács se lesz hosszúéletű.

... miután átnyújtottuk a kenyérdarabot a mókusnak, az visszamászott a fára, és szépen fejjel lefelé lógva megette.

Hatalmas önuralmamnak köszönhetően nem vihogtam fel hangosan, amikor Waffles majdnem beletörte a fogát a mogyorós csokiba, amit a mi emeletünkről zsákmányolt. Egyébként rendszeresen itt portyázik édességre vadászva és van akkora arca, hogy még megjegyzéseket is tegyen, ha épp nem talál kedvére valót. Ez amúgy igen ritka, mert ez simán felfal mindent, aminek a cukortartalma fedezi egy átlag felnőtt egész heti szükségleteit.

Pár napja ebédszünetben az iroda mögötti parkban sétáltunk Johnnal, amikor az egyik padon ismerős alakot véltem felfedezni. Mióta újra látok, ez már csak így megy. John persze szokás szerint nem vett észre semmit, pedig ő lát. Szóval oldalbaböktem, és a pad felé biccentve már épp megjegyeztem, hogy az egymásra tekeredő pár egyik tagja pont úgy néz ki, mint a kollegánk, Mario, amikor is rájöttem, hogy nem csak úgy néz ki, hanem...

Továbbhaladva aztán halkan megjegyeztem, hogy a legutolsó dolog, amire számítottam volna az Mario és Olga egymásba fonódva. Erre már John is felkapta a fejét, de be kellett valljam, hogy igazából csak a lány cipőjét láttam és azt, hogy valami szőke, meg különösebben nem is csigáz fel a dolog.

Később aztán, amikor ez a kettő együtt érkezett vissza a szünetről és Olga többször is hátrafordult, hogy rámmeredjen, már tudtam. Arra gondoltam, hogy most biztos azt nézi, kinek mondtam már el és próbálja leolvasni az arcokról, hogy ki mit tud.

Persze nem ismer ő még engem, én van, hogy álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán nem olyasmi, ami miatt szakítanék a jól bevált szokásaimmal.

"Szóval Olga és Mario", mondtam hazaérve Johnnak.
"Ez biztos?", kérdezett vissza.
"... együtt jöttek vissza... és ugye mondtam ott a parkban, hogy a lánynak csak a cipőjét láttam. Mekkora az esélye, hogy Olga ma pont ugyanolyat vett fel?"

A következő nap egyébként Olga ismét többször is hátralesett. Ha arra számított, hogy én addigra már elmeséltem mindenkinek, akkor csalódnia kellett. Van, hogy egész álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán még csak hírértékkel se bír, úgyhogy tényleg kár is lenne miatta ezen a jó szokásomon változtatni.

Mára aztán úgy tűnik, teljesen összeroppantak, és most már nyíltan, fényképes bizonyítékokkal ellátva közzé is tették a hírt. Nyilván a könyörtelen pszichológiai hadviselés törte meg őket, amit az elmúlt napokban ellenük folytattam.

Ehh...

Az utóbbi időben szinte minden hétvégére jutott egy béta teszt. A Tera és a Guild Wars 2 után most a Secret World-höz kaptam meghívót.

A három választható kaszt közül ez alkalommal a Templarok világába kaptunk egy kis betekintőt. Nekem egyébként az Illuminati tetszik a legjobban az eddig olvasottak alapján, de végülis a fő történetszálat leszámítva szerintem túl nagy különbség nem lesz. Igaz, nem nagyon jártam utána, mert szeretnék majd mindent élő egyenesben felfedezni.

A játék hangulata különös, titokzatos, kicsit nyomasztó. Olyan, mint a Walking Dead és egy régimódi detektívtörténet találkozása.

A Templarok főhadiszállása egyébként London; innen küldte főhősünket Kingsmouthba az a titkos társaság, amelynek sorai közé nemrég felvételt nyertünk.

A Main közelében található kisváros a fehér kerítéses házakkal, kikötővel és magányos világítótoronnyal simán beleillene akármelyik Stephen King történetbe.

Ráadásul még zombik is vannak.

Oh, yeah...

A megszokott online játékokkal ellentétben itt nem fogunk szinteket lépni, csak különböző pontokat gyűjthetünk, és ezeket elkölthetjük a nekünk tetsző képességre, legyen az akár valamilyenfajta mágia, vagy közelharc, esetleg lőfegyver. Később, ha már több pontunk összegyűlt, ezeket fejleszthetjük mesteri szintre, vagy felvehetünk mellé egy újabb küzdőstílust.

Ha épp úgy tartja kedvünk, megtanulhatunk bánni a karddal, de dönthetünk úgy is, hogy a pusztakezes harcot fejlesztjük tökélyre.

Én egyébként általában mágiahasználókat, azon belül is papot, vagy egyéb gyógyítót szoktam játszani, szóval erre a különleges alkalomra úgy döntöttem, szakítok a hagyományokkal, és a gépkarabélyt választottam. Úgy fél óra múlva rájöttem, ez továbbra se nekem való.

Ettől függetlenül örülök, hogy előrendeltem a játékot és kíváncsian várom mi lesz a következő béta hétvége témája.

Kép: Food and Cook

Lehet, hogy a Hanger Hill Elmegyógyintézet nem csak az én elmém szüleménye, hanem létező hely, ahol ma lázadás tört ki, és néhány bentlakó megszökött. Ez legalábbis megmagyarázná a különös eseményeket, amelynek a mai nap folyamán szemtanúja voltam.

Ebédszünetben békésen eszegettem a sajtos-szőlős szendvicsemet egy padon, amikor is arra lettem figyelmes, hogy mintha valaki prédikálna. Először nem értettem egy szót se, de a hanghordozás az önjelölt hittérítőket juttatta eszembe, akik tüzes tekintettel szónokolnak egy gyümölcsösládán állva. Nemsokára aztán megláttam a hang forrását. Egy szakadt ruhás kínai ült az egyik padon, és megállás nélkül mondta a magáét. Főként a tér közepén álló szoborcsoporttal vitatkozott, de néha azért oda-oda szólt az elhaladóknak, korra és nemre való tekintet nélkül, hogy "I will fuck you... and you too...". Különösebben senki nem foglalkozott vele.

Nem sokkal később, már ismét bent az irodában, furcsa hangokra lettünk figyelmesek és ez alkalommal nem valamelyik kollegánk énekelt bollywood slágereket. Eleinte azt hittük, valami kutya, netán majom, ami annyira nem lenne meglepő, tekintettel arra, hogy egy filmstúdió mellett van az irodánk és nem egyszer forgattak már furcsa dolgokat ott. Végül aztán valaki kiszúrta, hogy ez viszont most nem majom, hanem ember, és biztonságiőrök próbálják legyűrni. Egy nem is volt elég hozzá, ketten fogták közre, a lába pedig kalimpált a levegőben, miközben megpróbált kicsavarodni a szorításukból.

Amikor már harapni is próbált, egy harmadik őr is csatlakozott a küzdelemhez, Luis meg rákezdett, hogy ő mennyire sajnálja szegény embert, meg mi szükség az erőszakra. Könnyed hangnemben megkérdeztem tőle, hogy talán azt szeretné-e, hogy szabadoneresszék, felszaladjon hozzánk és esetleg az ő torkát harapja át, mire elsápadt, és azt hebegte, hogy ilyeneket ne is mondjak, mert ezek után nem fog merni bejönni dolgozni.

Végül megérkeztek a rendőrök, rögtön hatan, mert ezek biztos ennyire ráérnek, a furcsa őrült őket is megpróbálta megharapni, majd cikázva kitört kettőjük közt, de hamarosan levadászták és behajtogatták a furgonba, ahonnan aztán csak az ordítást hallottuk, amíg végül odébb nem álltak.

Ezek után én már nem lepődtem meg, hogy a buszon egy holdkóros ült mellettem, aki eleinte csak az orra alatt dörmögve énekelt, aztán nekiállt hangosan forgalomirányítani, és az elhaladó autóknak magyarázott, hogy ki merre kanyarodjon, amikor egy szirénázó rendőrautó próbálta a forgalommal szembe megelőzni a buszunkat. Amikor leszálltam, csak nemes egyszerűséggel utánamböfögött, olyan bugyborékolósan.

Tegnap kicsit kétségesség vált a házi pizzasütés végkimenetele, amikor is Robi behajolt a sütőbe, hogy kivegye a pepperónist, belélegezte a csípős jalapeno gőzt, kishíján holtan esett össze a konyha közepén, és igencsak közel került ahhoz, hogy eldobja a szalonnás hagymást, amit a másik kezében egyensúlyozott. De úgy látszik, ő ehhez már azért hozzá van szokva, mert egy fél perces káromkodásokkal tarkított küzdelem után minden ment tovább, mintha mi sem történt volna.

Robi és Melinda egyébként Hamptonban laknak, ami bár nincs messze, mégis beletelt vagy két órába odajutni, közben háromszor cseréltünk buszt, és kishíján megfagytunk a buszmegállóban, amíg a következőre vártunk. Az utolsó megállótól aztán még sétáltunk egy jó darabig, mire végre megtaláltuk a házukat, ami találóan a The World's End Pub mellett állt.

Nem sokkal azután, hogy odaértünk és nekiálltunk a banános sörnek, meg a cidernek, mondtam Johnnak, hogy még várunk valakit, de nem tudom, kit.

"Tudom, Robi barátját, Attilát", válaszolta John. "A neve alapján ő is egy hun."

Heh.

Csináltam apple crumblet reggelire, aztán alig győztem kivárni, hogy John végre felkeljen. Még kávét is vittem neki az ágybe, hogy attól majd hátha... Annyit azért kimorgott a paplan alól, hogy nyugodtan kezdjem el nélküle. Néha az az érzésem, nem ismert még ez engem...

Hamarosan befejezem a Feast for Crowst, a következő olvasnivaló a listámon pedig a Wizard and Glass a Dark Tower sorozatból. Időről időre elfelejtem, hogy ez a könyv viszont már nincs meg nekem. Emlékszem, hogy pár éve megvettem, de hogy azóta hova tűnt, arról fogalmam sincs. Pedig nem szokásom elveszteni könyveket, egy ekkorát meg aztán tényleg nehéz is lenne.

Először egy kicsit pánikoltam, de aztán úgy döntöttem, inkább előreveszek valamit a lista végéről. A következő a Triumph of the Sun volt (Wilbur Smith), mert a Dark Tower ötödik részére már csak nem ugorhatok. Kicsit ugyan húztam a számat, mert ezt augusztusban akartam olvasni, mialatt Dél-Afrikában vagyunk, elvégre a történet is valahol Afrikában játszódik. Már épp gratuláltam volna magamnak, hogy ezt milyen hamar megoldottam, rájöttem, hogy ezt a könyvet még nem vettem meg. Bár magyarul valahol meg kell, hogy legyen szerintem, de megfogadtam, ha egy könyvet el tudok olvasni eredeti nyelven, akkor úgy fogom. Az eddig két nyelven olvasott könyvek mind máshogy hatottak eredetiben.

Szóval ez az ötlet sem segített, ugorjunk a következőre. Spud - Learning to fly. Persze ezt is az afrikai nyaralásra szántam, mert az első könyvet is ott olvastam, és Durbanban játszódik ez is, de ugye ne legyek már válogatós. Csakhogy ez sincs még meg.

Mi a következő? Susan Hill - The woman in black. Még ez is csak a kívánságlistáig jutott el.

Stephen King - Wind through a keyhole: A Dark Tower Novel. Ennek se kezdhetek még neki, amíg a sorozatot be nem fejeztem, igaz, időrendileg ez valahol a negyedik és az ötödök rész közé illik, de itt megint csak visszakanyarodtunk az alap problémához, történetesen, hogy a negyedik könyv nekem nincs meg.

Suzanne Collins - The hunger games. Szintén nem szereztem még be, mondván előbb még mást olvasok úgyis. Well done...

George R. R. Martin - Dance with Dragons? Természetesen az sincs meg. Johnnak megvan, Kindle formátumban, de azt már csak nem kérhetem el állandóan, mert ő is olyan, mint én, mindig olvas valamit. Ellenben ő nyomtatott könyvet már csak ritkán vesz.

Szóval ma reggel megrendeltem párat ezek közül, de beletelik pár napba, mire kézhez kapom őket. Ha szerencsés vagyok, akkor még a hét vége előtt meglesz legalább egy, de addig itt maradok könyv nélkül. Ami kicsit nevetségesen hangzik, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy jelen pillanatban úgy 500 könyv sorakozik a polcaimon. De semmi igazán hosszúba nem akarok belekezdeni, egy trilógiának se akarok nekiállni, amíg a hétrészes Dark Towert be nem fejeztem, aztán meg van egy csomó amit már olvastam.

Mindebből aztán az következik, hogy kell nekem egy Kindle. Akkor aztán egy kattintással bármikor, bárhol kézhez kaphatnám az épp aktuális szeszélyemnek megfelelő könyvet. Igaz, nem lenne szép borító, meg papírillat...

Tegnap munka  után betértünk Johnnal a Wheatsheaf Pubba, ahol már szinte törzsvendégek vagyunk. Van szokásos asztalunk is, a kandalló mellett. Azt egyébként mindig be is akarják nekünk gyújtani, mondván attól mennyivel romantikusabb lenne.

Az elmúlt hét folyamán megváltoztatták a menüt; eltűnt róla a Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne, pedig az volt az egyik kedvencem. Szinte mindig azt ettem, amióta februárban felvették az étlapra. Előtte többnyire beef burgert ettem szinte minden alkalommal, és csak párszor kalandoztam a napi különlegességek között.

Azóta vagyok egyébként óvatos, amióta egyszer január elején pasta carbonarat rendeltem, amit a szakács úgy megszórt korianderrel, hogy a tészta szinte ki se látszott alóla. Eleve ki nem állhatom a friss koriandert, a carbonaran meg aztán tényleg nem tudom, mi keresnivalója lenne. Bár azt elképzelhetőnek tartom, hogy petrezselymet szántak rá, hogy már mégis legyen valami zöld is, aztán simán nem tudták megkülönböztetni a kettőt.

Szóval mondtam is rögtön a főnökfélének kinéző nőnek, aki kihozta, hogy ha lehet, akkor én egy olyat kérnék, amin ilyen zöldek nincsenek. Neki erre egyből villámokat kezdett szórni a szeme, és felhördült, hogy a szakácsuk túlságosan is kreatív az utóbbi időben, de ne aggódjak, bízzak csak mindent rá. Nem sokkal később meg is kaptam a zöldmentes tésztát, azt se bátam volna, ha nem új, hanem valaki egyesével leszedegette a koriandert. Ezt halkan meg is jegyeztem Johnnak, de a kisfőnök valahogy csak meghallotta, és újra forgatni kezdte a szemét, amiből arra következtettem, hogy ez őt nem lepné meg különösebben.

Pár héttel később ismét csak kalandvágyó voltam, és kagylós tésztát rendeltem. Ahogy mindig, akkor is a kisfőnök szolgálta fel, majd amikor végeztünk, ő jött leszedni az asztalt is Szokás szerint megkérdezte, hogy ízlett, szokás szerint mondtam neki, hogy nagyon, de erre ő nem a szokásos mosolyát villantotta, csak gyanakodva felhúzta a szemöldökét és az üres tányérra meredt.
"Szóval jó volt..." mondta eltűnődve, miközben a tekintetét a tányérról lassan rám emelte.
"... igen, jó", feleltem, kicsit elbizonytalanodva.
"Biztos? Nem volt mondjuk a kagyló... hogy is mondjam... rossz?", szegezte nekem a kérdést.
"A kagyló?", néztem rá zavartan. Nem sokkal ezelőtt Johnnal megállapítottuk, hogy a kagylók igencsak csenevészek, de attól még nem rosszak.
"Igen, igen, a kagyló... nem találtad őket furcsának?" hajolt közelebb az asztalon keresztül, szemöldöke a homloka közepére szaladt.
"... most, hogy mondod. Nem is tudom. Talán túl kicsik voltak?" kérdeztem vissza. Fogalmam se volt, mi a jó válasz.
"Kicsik. Értem", a tekintete elkomorult.
"De nem volt azért rossz... mármint ehetetlen... vagy ilyesmi", segélykérően néztem Johnra, aki viszont csak a vállát vonogatta.
"Szóval ehetetlen", bólintott, a szeme ismételten villámokat szórt, "tudtam én... Köszönöm, hogy szóltál. Én most megyek, és megmondom a magamét a szakácsnak. Meg én..."

Ezzel aztán sarkon fordult és elviharzott, apró kis viharfelhő lebegett a feje felett. Johnnal csak néztünk egymásra homlokráncolva. Nem sokkal később aztán a kisfőnök újra megjelent, ezúttal a mellettünk lévő asztalnál ülő kockásingesekhez ment oda elnézést kérni, amiért olyan sokat kellett várniuk a levesre és a burgereikre. A legnagyobb hangú közülük, aki leginkább egy óriásra hasonlított, csak legyintett, ők aztán nem bánják, mert legalább finom volt. Ezzel úgy tűnik, beletenyereltek valamibe, mert a kisfőnök erre csak égnek emelte a tekintetét és vészjósló hangon odasziszegte, "Dehogy volt az jó... megyek is és megmondom a szakácsnak... hihetetlen... ". Az óriás és barátai szintén csak tanácstalanul néztek egymásra, majd vállat vontak és folytatták a sörözést.

A szakáccsal végül nem tudom, mi történt. Talán utolérte a kisfőnök haragja. Az egyik elméletünk szerint belőle készült a híres chilli con carne, aztán mostanra fogyott el, ezért kellett levenni a menüről. Talán ezért derült fel a kisfőnök arca annyira, akárhányszor azt rendeltem, és minden alkalommal cinkosan rámkacsintott, "Ez igazán remek választás..."

Kép: Dumbo-feather

Egy ideális világban minden következmény nélkül kipeckelhetném a kolleganőm száját és hozzákötözhetném a székhez, amiért órákon át ordítva társalog, és olaszul káromkodik megállás nélkül.

Sőt, még gratulálnának is nekem, hogy ilyen hatékonyan elintéztem.

Igaz, egy ideális világban az se lenne mindennapos, hogy a kollegáim nagy része álló nap ordít, és hiénaszerűen vihog, miközben krikettütőt lóbálva futkos körbe-körbe, vagy épp focizik az asztal alatt.

Júniusban új helyre költözik az irodánk. Nem lesz messze a mostanitól, de nagyobb helyünk lesz, és lesz három tárgyalóterem is. Tegnap a nagyfőnök körbeküldött egy kérdőívet, amin ezeknek lehetett neveket adni.

Én Star Wars vonalon indultam el, és azt javasoltam, legyen Tatooine, Nar Shaddaa és Alderaan. Aztán mondhatnám az ügyfeleknek, hogy "See you on Tatooine".

Feltételezem végül majd úgyis valami unalmast és fantáziátlant választanak, jó szokás szerint, de legalább elmondhatom, hogy rajtam nem múlt.

Kép: Celebs-icanhascheeseburger

Ebédszünetben elmentem az új szemüvegemért, és visszafelé már fel is tettem. Furcsa. Minden annyira éles. A dolgoknak újra van mélysége, a fáknak levelei, az embereknek pedig arca. Ez utóbbi mondjuk nem mindig akkora élmény.

Kimentünk az udvarra kávészünetre, de annyira fáztam és vacogtam, hogy a fele kávémat rövid időn belül szét is locsoltam. Végül Johnnak kellett utánamhozni. Kész szerencse, hogy egy helyen dolgozunk.

Szombaton elmentem szemüveget csináltatni. Már kicsit unalmas volt, hogy soha nem látok semmit. Ebből kifolyólag aztán mindenhol általában ugyanazt rendeltem, amit már egyszer felfedeztem, mert nem volt kedvem hunyorogva meredni a különleges ajánlatokra, vagy épp a napi menüre a táblán, miközben mögöttem egyre csak nő a sor. John is rágta már a fülem úgy másfél éve, amióta feltűnt neki, hogy nem látok. Szerdára lesz kész egyébként, és szerinte egy egészen új világ fog előttem megnyílni.

Utána az egyik kedvenc thai éttermünkbe mentünk ebédelni, ahol szokás szerint pad thait ettem, ahogy mindig. Ezt mondjuk nem azért, mert az étlapot se látom, hanem mert én már csak ilyen unalmas vagyok, híján mindenféle kalandvágynak. Na jó, ez sem igaz így ebben a formában, de az tény, hogy minden étteremben és pubban megvan az, hogy mit választok az esetek túlnyomó részében. Ezek általában olyan ételek, amiket nagyon szeretek, de itthon nem állnék neki csinálni, mert bonyolult, sokáig tart, vagy éppen rengeteg minden kell hozzá.

A szokásos sörünk épp nem volt raktáron, mert előző este kiitta valaki a készletüket, volt helyette Singha, úgyhogy ebben kénytelen voltam felhagyni a hagyományokkal.

Vasárnap elmentünk Uxbridge-be megnézni a The Avengerst. Bár nem vagyok egy képregényszakértő, azért a fő karaktereket ismertem már az előzményfilmekből, csak azt kellett megnéznem előtte, ki az a Maria Hill - ügynök, nem superhero -, és Captain America nagy kedvencem amúgy is, szóval nekem tetszett. Hasonlóképp lehetett ezzel a mellettünk ülő nő is, aki kétpercenként tett valami megjegyzést, meg vihogott és a karfát csapkodta nagy izgalmában. Ilyenkor sajnálom, hogy én nem tudok csak úgy átváltozni, mint a Hulk, mert szívesen orrbavágtam volna úgy a tizedik perc után.

Odafelé menet egyébként még a Metropolitan Line-on is utaztam, ami bár ugyanolyan metróvonal, mint a többi, nincs benne semmi különös, de eddig még soha nem használtam, pedig itt élek már öt éve. Arra azért rácsodálkoztam, hogy a vonat nem volt felosztva a szokásos kocsikra, hanem végig lehetett rajta sétálni az elejétől a végéig - nem sétáltam végig, csak mondom. Ilyet utoljára Barcelonában láttam, meg is jegyeztem Johnnak, hogy "like the train in Spain", amire ő egyből rávágta, hogy "stays mainly in the plain"*. Ezen aztán bárgyún vigyorogtunk, mint egy Star Trek TNG szereplő egy-egy teátrális Picard monológ után.

Season 1. Episode 19.

Hazafelé aztán kishíján lekéstük az utolsó vonatot, már csak alig fél perc volt hátra az indulásig, tisztára olyan volt, mint a filmekben, a kijelzőre szegezett tekintettel siettünk az utolsó kocsi felé, miközben egyre pörögtek a másodpercek, és úgy éreztem, mintha térdig érő lekvárban kéne kapkodnom a lábaimat, és egyre azt képzeltem, hogy majd nem működik a kártyám, és nem tudok bejutni a vonathoz, vagy majd megbotlok és ahogy lassított felvételben zuhanok a peronra, a szerelvény elrobog nélkülem.

Ehh...

_________________________________________________

* The rain in Spain stays mainly in the plain - My Fair Lady