Az új projektemhez mentort is kaptam Steve személyében. Persze most, amikor épp szükségem lenne rá, nem elérhető, mert Smelly Troll elragadta és reggel óta fogva tartja az irodájában.

Jellemző.

Johnt meg jövő hétvégére visszarendelték Párizsba, mert amit ma kellett volna elintézniük, azt a főnökség elhalasztotta, arra hivatkozva, hogy nekik az most túl kényelmetlen lenne. Ami mondjuk valós indok lenne, ha bármilyen hatással lenne rájuk az, amit az a csapat ott művel.

Johnt ismét Párizsba szólitotta a munka...

John (a vonatállomásról): Túlvagyok az útlevélellenőrzésen.
Nory (a kanapéról): Én meg túl vagyok a második reggelimen...

Mondtam Johnnak, hogy olvastam egy kutatásról, amiben megállapították, hogy azok a nők, akik sok jégkrémet, meg zsíros tejterméket esznek, 25%-kal fogamzóképesebbek, mint azok, akik nem. Először csak kiüresedett a tekintete, majd idegesen nevetgélni kezdett, aztán meg közölte, hogy nekem többet nem jár fagyi. Szerintem amint hazaérünk, kihajítja a tejfölt is és holnaptól csak vizet ihatok.

Biztos, ami biztos.

Azért ilyenkor örülök neki, hogy egy irodában dolgozom, és deréktól lefelé mindig takar az asztalom. Annyira fáj a hátam, hogy egyedül Clint Eastwoodot megyszégyenítő macsós terpeszben tudok csak ülni anélkül, hogy elkezdenék csillagokat látni... és szoknya van rajtam.

Azok a kollegáim, akiknek a közelében nem lehet megmaradni, mert olyan büdösek, hogy az már szinte csípi az ember szemét, szerintem taktikai megfontolásból nem fürdenek. Bár arra egyelőre még nem jöttem rá, ebből aztán hogy húznak hasznot, de jobban hangzik, mint az, hogy simán csak gusztustalanok és igénytelenek.

Az elolvasásra váró könyvek listája idén néhány képregénnyel is kiegészült. Megkaptam karácsonyra a Dark Tower sorozat grafikus könyveit, gyűjteményes kiadásban, díszdobozban. Meg kell jegyeznem, kishíján lerántott a súlya a kanapéról, amikor John a kezembe adta, szóval nem is tudom egyelőre hogy fogom olvasni.

Igaz, előtte még az utolsó Dark Tower könyvet is el kellene olvasnom, de mielőtt ahhoz hozzákezdenék, még egyszer végig fogom olvasni az előző hat részt, csak hogy ne legyen olyan egyszerű. Persze az is közrejátszik, hogy az első részt valamikor 10 éve olvastam, és bár emlékszem nagyjából, mi történt, vannak ködös részek. Ja, és azóta megszereztem ugye a kibővített, átdolgozott kiadást, szóval, ha úgy vesszük, akkor lehet, hogy nem is tudom, mi történt. Stephen King állítja, hogy lényeges dolgokat nem változtatott meg.*Februárban aztán megjelenik Stephen King új szerzeménye, a fia, Joe Hill által illusztrált Road Rage, ami meg rögtön eszembe is juttatta, hogy legalább egy Joe Hill regényt is még el akarok olvasni mielőtt ezeknek nekiállok.

Ehh...

* Bár nekem elég lényegesnek tűnik, hogy ahol eredetileg Roland hidegvérrel, minden ok nélkül lelövi Allie-t Tullban, ott most egy emberséges hőst találunk, aki mondhatni szívességet tesz a nőnek, aki Walter gonosz praktikáinak köszönhetően elvesztette az eszét, de rám nem kell hallgatni, nekem köztudottan nehéz a kedvemre tenni és mindig elveszek az apró részletekben.

Kép: stephenking.com

Tegnap este 9 körül megjelent a házunk előtt két sárga mellénybe öltözött alak egy túlméretezett pumpával és egyéb furcsa szerszámokkal, majd vallatóra fogták a szomszédot a bizonyos dugulással kapcsolatban. Az persze csak ott hümmögött, meg dünnyögött, a két sárgamellényes pedig munkához látott. Amikor leemelték a fedelet onnan, ahol a vízvezetékek összeérnek, és vihogva beletúrtak a trutymóba, az egyikük megjegyezte, "Paradicsomleves, höhö". Fél órás motozás, pumpálás, csikorgás és surrogás után végül távoztak. Igaz, azóta még nem próbáltam ki, hogy lefolyik-e a víz nálunk a kádban, de a szörcsögést továbbra is hallom.

Valami talán odalent él... Valami kimondhatatlanul borzalmas...

Bár még csak egyszer találkoztam a mellettünk lakókkal, azt tudom, mit esznek esténként. Akárhányszor kiborítják ugyanis a maradékot a mosogatójukba, az szörcsögve felbugyok nálunk a kádban. Az angol építészet csillaga is fényesen felragyogni látszik ilyenkor.

Kicsit olyan ez egyébként, mint a live blogging. Hey, jót főztem ma is, várj, megmutatom...

Egy átlagos malacot meg lehet tanítani egyszerű műveletek és logikai feladatok elvégzésére a számítógépen. Ugyanez néhány kollegámról például nem mondható el.

A rokon még mindig itt kempingezink a nappalinkban, így aztán olyan problémák merülnek fel esténként, hogy John aludni nem tud világosban, én meg olvasni nem tudok sötétben, de rendes vagyok és lekapcsolom a lámpát, aminek következtében én ugyan nem olvasok, de ő se alszik, mert én nem vagyok álmos és folyamatosan izgek-mozgok még vagy egy órán át.

Ehh...

Az előbb tanúja voltam, ahogy Topper azt magyarázta a kiöregedett pornósztárra emlékeztető Bibinek, hogy a mustármag az a kapron nő. Bibi enyhén zavarodott tekintettel nézett rá, és halkan megjegyezte, hogy a kapor az ilyen zöld szöszös izé szerinte, de Topper egyből belefojtotta a szót, hogy az nem úgy van az, mert amit ő kapornak hív, az tulajdonképpen a mustár növény. Szerencsétlen Bibi meg egyből bólogatni kezdett, meg mondta, hogy milyen érdekes, ezt eddig ő nem tudta. Persze, hogy nem, mert azon kívül, hogy mindkettő növény, meg zöld, több közük nem nagyon van egymáshoz.

Az ilyen Topper félékkel csak az a baj, hogy akkora meggyőződéssel állítanak hülyeségeket, hogy aki nem elég magabiztos, a végén még el is hiszi, meg még ő fogja szégyellni magát, hogy még ezt se tudta. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy talán közbeszólok, de aztán csak legyintettem és otthagytam őket... Az egész nem ér annyit, hogy én ezért szóbaálljak velük.

Ha már álmomban is három válaszlehetőségem van, ha bárkivel is szóba állok, akkor azt vehetjük az enyhe videojáték (rpg) függőség egyik tünetének?

... na, nem panaszképp mondom, fénykardom is volt, meg voltak sárkányok és kis csuklyás lények is, azokat kellett kergetni valami elvarázsolt erdőben...

Már majdnem elfelejtettem mekkora élmény itt lenni az irodában. Ráadásul alig van munkám, az idő meg állni látszik. Két percenként megbizonyosodok róla, hogy még mindig nincs ebédidő.

Az elmúlt másfél hetet a Star Wars: The Old Republic távoli galaxisaiban töltöttük, befejeztem pár könyvet, amiket már jó ideje elkezdtem, sütöttünk, főztünk, és úgy éltünk, mint a remeték. Ezen kívül John és én szembesültünk a ténnyel,amikor nekiestünk a karácsonyra kapott Settlers of Catannak, hogy társasjátékot játszani élőben nem is olyan egyszerű. Tovább nehezíti a helyzetet nálam, hogy olyannal kell játszanom, akit kedvelek, így aztán a taktikailag fontos kegyetlen és kíméletlen lépéseket mindig addig halogatom, amíg a végén vesztek, aminek aztán úgy örülök, mintha nyertem volna. Megállapítottam, hogy nekem olyanokkal kell játszanom, akiket ki nem állhatok.

Ehh...

... már elfogyasztottam az éves mince pie adagom felét, azaz kettőt, holnap majd magamba tömök még kettőt és akkor ismét egy évig rá se bírok majd nézni...

... a főnököm meg megjegyezte, hogy milyen kár, hogy John és én nem vettünk részt a céges karácsonyi partyn, pedig micsoda jó szórakozás volt. Elhiszem, hogy egyeseknek ez tényleg a társadalmi életük csúcspontja, de a keringő történetek alapján jól tettük, hogy nem mentünk. Egy belvárosi clubban voltak bepréselve valami apró privát terembe,  nyilván azon az elven, hogy a marhákat is lenyugtatja, ha egymáshoz nyomódnak, ülőhely az nem volt, siralmas nassokat szolgáltak fel a büféasztalon, és az italjegyek fele is valahol eltűnt útközben.

Filoména szervezte egyébként, tőle nem is lehet többet elvárni. Ma be se jött. Nyilván belehalt a szégyenbe, vagy nem tudom...

John és Neill lasagnet sütött tegnap este. Az egyik kritikus pillanatban aztán...

Neill (drámai hangon): Van mérőkanalad?
Nory: ... nincs...
Neill (tanácstalanul): Akkor esetleg tudod, hogy mekkora egy evőkanál?
Nory (tágra meredt szemekkel): Azt így pont nem. De evőkanalam az van...

Szinte láttam, ahogy kigyúlik a fejük felett a villanykörte. Ettől függetlenül a vacsora díjnyertes lett, szerencsére, mert annyit csináltak, hogy most két napig ezt esszük.

Pasik...