Délelőtt elmentünk újdonsült cimbimmel, Mónival - akit még a Sky Festen ismertem meg -, Richmondba piknikezni. Kiültünk a folyópartra és élveztük a napsütést és a meleget. Persze élvezetesebb lett volna, ha nem akad fél óránként valaki (pasi, természetesen), aki nem tudott ellenállni a kisértésnek, hogy mindenféle megjegyzéseket fűzzön az egyébként magántermészetű beszélgetésünkhöz. Magamat is megleptem, mikor ahelyett, hogy két szóból elűztem volna mindenkit, ahogy szoktam, viszonylag türelmesen megválaszoltam a kérdéseket, aztán még "Have a nice day"-t is kívántam nekik. Biztos napszúrást kaptam.
A nap zenéje:
Herman's Hermits - Sunshine girl ... tökéletes zenei aláfestés lenne virágos szoknyában mezőn futkosáshoz. Hihi.
A pasim tegnap a Peter Crouch-csal keverte a koktélokat valamelyik Tottenham focista eljegyzési buliján... Sőt, a pasimnak ezért még fizettek is, míg Peternek csak marad az élmény, amit majd mesélhet az unokáknak "Tudjátok, amikor én még fiatal voltam, és együtt kevertem a koktélokat a... ööö... a... na tudjátok, vele". A sors fintoraként viszont a pasim akkor nem érezte át ennek a dolognak a jelentőségét, lévén nem tudta, hogy Peter az Peter és hogy ez miért fontos.
Ehh...
A nap zenéje:
Lady Gaga - The fame
Barcelona
Na, hát ez a Barcelona ez olyan, hogy erre nem elég hat nap... Színes, csillogós, érdekes, vannak széles utak, szűk sikátorok, amik középkori hangulatú terekre nyílnak, szökőkutak, szobrok, kutyák, macskák, mutatványosok, hajók, napsütés, éttermek, bárok és jó hangulat.
A motelünk is egy kis sikátorszerű utcában volt, de ezen kívül jó csak annyi volt benne, hogy volt ágy, meg fürdőszoba. Az internet nem működött, csak néha a konyhában az asztal sarkán, de ott is túl gyenge volt a jel, hogy érdemben használni lehessen. A híres nevezetes reggeli, amit annyit emlegettek a bemutatkozójukban valójában pár szem szottyadt keksz, egy doboz ehetetlen, szikkadt kétszersült, lekvár, vaj és néhány darab száraz magdalena volt. Juan még hozzátette, hogy van ám kávé is, meg cukor, meg minden, de elég üresen kongott az a doboz, amit olyan lelkesen rázogatott.
Így aztán minden reggel lementünk a közeli La Bistroba, tejeskávézni, croissant-ozni, meg netezni. Meg ugye nekem egy kávézó is turistalátványosság, szóval én nem bánom, ha meg kell látogatni naponta két három különböző helyet is akár. A kávé a spanyoloknál egyébként tényleg picike, nem lehet olyan vödör méretűt kapni, mint itt, de legalább finom és sehol nem okoz meglepetést, mert mindenhol egyforma. Cappuccinot viszont nem tudnak csinálni. Ehh...
Az idő meg végig jó volt, igaz egyik este eléggé szakadt az eső, de mire elindultunk koktélozni, majdnem el is állt. Igaza volt Fatimának, mikor azt mondta, az itteni időjárás képes öt perc alatt teljesen megváltozni, majd vissza. Sokszor előfordult, hogy egyik pillanatban még a kardigánom után kutattam a táskámban, libabőrözve, a másikban meg már hámoztam le magamról a leggingst, olyan melegem volt.
Az éttermekkel meg nem volt szerencsénk. Vagy csak mindig rossz helyen választottunk rosszat, nem tudom. A tapas egyébként nem nekem való. Bár amiket kóstoltam, mind finom volt, de alig pár falat, ellenben horror áron adják. Utolsó este végül letettünk róla, hogy spanyolost együnk, kitaláltuk, hogy keresünk egy olasz éttermet és eszünk egy pizzát. Persze máskor minden sarkon volt egy, de akkor valahogy egyet se sikerült találni, így aztán bementünk egy étterembe, ahol a paella mellett pizza és pasta is volt. Hiba volt természetesen, mondanom se kell. Miután megrendeltük a pizzát a gyanúsan indiainak kinéző pincértől, felfedeztük, hogy a személyzet többi tagja is a pincérrel hasonszőrű. Yeah. A pizza aztán nem volt jó, meg hiányzott is róla az egyik hal, ami a képen rajta volt, meg se bírtam enni az egészet és még drága is volt. Utána nem is mentünk már sehova, csak megittunk egy-egy sört féláron valami clubban az utcán zsákmányolt szórólappal, aztán hazamentünk hasat fájlalni, meg kipihenni a fáradalmakat.
Megmásztunk két hegyet is, bár a Montjuicnál csaltunk, és félúton libegővel mentünk. Igaz, hogy ha tudom, hogy mindössze tíz perces az út, nem álltam volna sorba miatta másfél órát. Elvégre a kilátás ugyanolyan volt a hegy tetejéről is.
A másik hegyre a Güell Park miatt mentünk fel. Itt volt néhány mozgólépcső is, de még így is megviselő volt felvonszolni magunkat a parkig. De én azt mondom, megérte, első naptól kezdve ide akartam elmenni. Egyszerűen imádnivaló. Azokat a mozaikokat el tudnám nézegetni egy napig. Ha egyszer nekem saját konyhám lesz, ilyet akarok a falra is. Csak legyen valaki, aki elszórakozik egy hétig azzal, hogy kirakja. A kávézást itt se hagytam ki, hova vezetne az, bár különösebben nem volt nagy élmény...
Nory (megközelíti a barlangszerű kávézót és ráköszön a pultot támasztó pasira): Hola.
Pultot támasztó (kezével int, hogy Nory álljon meg, majd felordít): Hola.
Nory (még egy lépést tesz a pult felé): ... ööö... Hola?
Pultot támasztó (már két kézzel mutatja Norynak, hogy egy lépést se tovább és hangosabban ordít): Jóreggelt-jóreggelt, hola.
Nory (zavartan néz, megkisérel még egy lépést): Hola. Kérhetek egy...
Pultot támasztó (továbbra is megálljt mutogat és közbevág): Hola, hola, hola.
Nory (megelégeli): Elnézést, de van kiszolgálás, vagy nincs?
Pultot támasztó (fintorog és sóhajtozik): Igen. Csak viccelődtem.
Nory (fagyos hangon): Aha. Kérek két tejeskávét.
Pultot támasztó (túljátszott kedvességgel): Máris. Még valamit?
Nory: Nem, a kávé elég lesz.
Pultot támasztó: Neked milyen színű a szemed? Zöld vagy szürke?
Nory (nem érti a helyzetet): Hát... zöld.
Pultot támasztó (odavágja Nory elé a tálcát): Hát mert hogy ... +!% ... §+* ... napszemüveg ... %!'... és itt a kávé. Ez 4.40.
Nory (ráncolja a szemöldökét az előbbi érthetetlen, félig spanyol kirohanáson): Köszi.
Pultot támasztó (sértődötten, csúfolódó hangon): Legyen szép napod.
Hát, nekem az lett. Egy ilyen hülye idióta nem szegi kedvem. Amúgy meg ha viccelődni akar, tanuljon meg angolul, vagy viccelődjön a spanyolokkal.
A zenélő szökőkutat is meg akartuk nézni, de hiába mentünk oda kétszer is, nem működött. Nem értem. Főleg, hogy az orosz lakótársunk meg arról áradozott (itt kell megjegyezzem, mennyire imádom az orosz akcentust), hogy milyen szép volt. Bár ő hétvégén volt, mi meg hét közben. Hmm... Ez így nem ér.
Holnap meg újra munka, a helyszín ismét House of Fraser. Vagy mondhatnám, hogy Mouse of Fraser, ugyanis múlt héten, mikor ott voltam, láttam, hogy az egereink családot alapítottak, nem is kicsit, a gyerekeket pedig rendszeresen a bárpult mögé, meg a konyhába viszik kirándulni. Remek.
A nap zenéje:
Ottmar Liebert - Barcelona nights
Jó hely ez a Barcelona... Bár a spanish tapas barokon kívül eddig még nem túl sok helyi jellegzetességgel kerültünk közelebbi kapcsolatba. Tegnap elmentünk megnézni a La Sagrada Familiat, de mire odaértünk, lemerült a fényképezőben az elem, így nem mentünk be. Mára beterveztük a Montjuic megmászását, de az meg vizes, mert reggel órákig szakadt az eső.
A Güell Park szintén nem esős időre való, szóval azt hiszem, továbbra is maradunk a gasztronómiánál (most is egy kávézóban ülünk, ahol a mexikóinak kinéző barista levél alakban öntötte a tejet a kávéra), és keresünk egy helyet, ahol meg lehet kóstolni a churros con chocolate-et, amire még otthon Iria hívta fel a figyelmem, úgy, mint jellegzetes spanyol reggeli.
A Pull and Bear egyébként már megvan. A gótikus negyedben fedeztem fel még az első este, a La Rambla felé menet.
Ja, és mindenkinek van kutyája. Többnyire furcsa fajta.
A nap zenéje:
...
A múlt héten meglátogattak minket a Boldi-szülők... Azaz megérkezett az újabb kolbász és pálinka utánpótlás. Továbbá egy egész zsáknyi zacskós fűszer és erőspista, tormás izé - mondván, ilyet itt biztos nem kapunk, pedig de -, valamint nem kevés gyógyszer, vitamin és egyéb löttyök elhalálozás ellen - "jaj, kisfiam, ilyen időjárás mellett csoda, hogy még nem vagy beteg".
Az öt nap alatt újra végigjártuk a belvárost, ettünk burgert, fish and chipset, ittunk cidert, Guinnesst blackcurranttel, voltunk pubos buliban, parkban mókust etetni, kávézni meg cheesecake-et enni a különféle kávézókban, kínait enni Camden Townban, mexikóit enni Ealingben, shoppingoltunk Westfieldben, metróztunk, buszoztunk, sétáltunk, fotóztunk és még a nap is sütött, persze csak diszkréten, szóval lehetett kardigánt húzni.
Yeah.
A London Eye viszont szerintem egy hülyeség. Meg még drága is.
Holnap meg megyünk Barcelonába. Egy bőrönddel. Érdekes lesz, én azt mondom. Már elkezdtem listát írni azokról a dolgokról, amiket feltétlenül fel akarok keresni. Güell Park, Font Mágica, Montjuic, Pull and Bear, Picasso Museum, La Rambla...
Ehh, már alig várom.
A nap zenéje:
The Killers - Mr. Brightside
Négy napja nem tudok aludni... Remek.
De ha már így esett, meg még dolgoznom is kell menni, legalább meghallgatom a legújabb Billy Idol szerzeményem.
A nap zenéje:
Billy Idol - Summer running
Tegnap volt Veronica (Manu barátnője) búcsúbulija... Pénteken visszaköltözik Madridba. Szomorú. A kis Spanish Barban annyi kávénérós gyűlt össze, hogy be se fértünk. Bár nem ez volt az egyetlen ok, hogy végig kint álltunk a szűk utcán. Bent szerintem megdöglött egy macska. Legalábbis az megmagyarázná az amúgy érthetetlen szagot.
Azon kívül, hogy megölelgettem Veronicát, meg elbúcsúzkodtunk, megtudtam a keringő híreket, pletykákat Petrától és Fabiotól, továbbá, hogy rendes ruhában én egy jó csaj vagyok. Ez 
utóbbit Abdel volt olyan kedves a tudomásomra hozni. Azóta se tudom, hogy ezen most sírjak, vagy nevessek. Később, miután elfogyott a Bulmers a szoknyám zsebéből - na, ez egy újabb történet, melyben a fő attrakciót a szoknyám zsebébe csúsztatott cideres üveg jelentette, meg azon kijelentésem,miszerint "every girl needs a pubbing skirt"... Szóval később aztán éppen a filmekről beszélgettünk, mikor is szóba kerültek a régi idők, és én jól meglepődtem, hogy senki se ismeri "A Saint Tropez-i csendőr"-t (funny story of a police guy), még Abdel se, pedig ő francia. Elő is adtam a Douliou Douliou St. Tropez kezdetű szösszenetet, még jobban összezavarva vele a jelenlévőket. Végül, amikor már rég valami másról volt szó, Abdel a homlokára csapott, és megfejtette a rejtélyt, majd Manu is a homlokára csapott, hogy ja, hát ő is tudta ám, miről van szó, de hát hogy az gendarmerie és nem police... Ehh.
Ja, a keringő pletykák szerint meg szeptember harmadik hetében visszakerülök a House of Fraserbe, Paulina ugyanazon a héten átkerül a Trafalgar Squar-en nyíló új shopba, az új managerem pedig Fabio lesz, valamint Petra visszamegy Csehországba, Peter meg Lengyelországba. Ismét csak szomorú.
Ma délután egyébként megismételtem a maestro vizsgámat. Megint csak Giuliana-t kaptam, bár volt ott vele egy bizonyos Rafael is, ketten pontoztak. Ez alkalommal nem voltam annyira ideges, pedig láttam, hogy fintorognak az előttem lévők kávéira, és bár eltartott vagy fél óráig és csináltam vagy száz espressot, végül aztán jó érzésekkel távoztam, főleg Giuliana miután vigyorogva elárulta, ez alkalommal a cappuccinoban semmi kivetni valót nem talált és a macchiato is very well done volt.
Nemrég aztán felhívott Manu, hogy Congratulations Maestro, de ez még titok, mert Gianfranco holnap akarja velem közölni, mikor is én majd jól meglepődök.
Yeah.
A nap zenéje:
Jenny Rock - Douliou Douliou St. Tropez
Azt hiszem, a hétvégén kicsit túlzásba vittem a Doktor House nézést... Legalábbis ma reggel igencsak a végemet jártam, mikor dolgozni kezdtem, eszembe is jutott egy csomó lehetséges ok. Elsőként rögtön a tegnapi penészes kenyér, amiről persze már csak akkor derült ki, hogy penészes, amikor egy jó részét már megettem - nem, nem hülye vagyok és nem ismerem fel a kék penészt, ez a fehér fajta volt, jól álcázva. Rám is jött egyből a hányinger, meg itt szúr, meg ott fáj, és hasonlók.
Utána aztán felrémlett bennem a tegnapi parkozás is, na, biztos ott csípett meg valami, most kezd hatni, úristen, mi lesz velem. Mindenféle hangyákat fogok hallucinálni magamra, a vendégek meg majd jól megbámulnak, ha visítozni kezdek. Meg a karom is biztos azért zsibbad.
Majd végül, hogy mindezt tetézzem, eszembe jutott, hogy hát én múlt héten kezet fogtam Manu cimbijével, Abdellel, aki nem is olyan rég megjárta Algériát, és biztos hozott magával valami jó kis sivatagi vírust, lefogyok húsz kilóra és kiaszalódik a szemem, a dokik meg majd soha nem jönnek rá, mi is lett velem, elvégre én sose nem megyek semmi érdekes helyre.
Szerencsére mindezeket a gondolatokat csak magamban futtattam le, nem osztottam meg Massimoval, biztos ki is röhögött volna, amikor végül rájöttem, hogy csak szomjas voltam, ami, tekintve, hogy tegnap este 8 óta nem ittam semmit, igazán logikus gondolat lett volna, és mindezt bizonyítandó fél liter víz elfogyasztása után hirtelen a javulás útjára léptem.
Éljen.
Aztán meg egy pasi...
Pasi (érdeklődve): Mondd csak, van rá bármi esély, hogy te lengyel vagy?
Nory (próbál jó képet vágni a válaszhoz): Nem, erre semmi esély.
Pasi (zavartan röhögcsélve): Ja, csak mert neked ilyen hosszú hajad van...
Nory (felhúzza a szemöldökét): Ja, úgy, mint általában a nők legnagyobb részének?
Pasi: Ööö... öö...
Massimo szerint ez egy kezdetleges ismerkedési kísérlet volt. Ahha... Tökjó.
A nap zenéje:
Beck - Girl